A 18. században a csempegyártás a kézművességből fokozatosan ipari méretű termeléssé alakult. Anglia, különösen Staffordshire régiója, hamar az egyik legjelentősebb központtá vált, ahol új technológiák születtek. Wedgwood és kortársai olyan eljárásokat dolgoztak ki, amelyek lehetővé tették a tömegtermelést, és a minőség is egységesebbé vált.

A 19. század ipari forradalma új lendületet adott: gépek, gőzhajtású kemencék és mechanikus sajtolás gyorsította fel a termelést. A városok növekedésével a középületek, fürdők, iskolák és pályaudvarok hatalmas mennyiségű burkolatot igényeltek. A viktoriánus korszak Angliájában a csempe a higiénia és a polgári jólét szimbóluma lett. Európában az art nouveau színes, virágmotívumos csempéi jelentették a 19. század végének újdonságát, míg Spanyolországban és Portugáliában a hagyományos azulejo tovább virágzott.

A 20. század elején az art deco geometrikus stílusa hatott a csempekultúrára, miközben a gyártás egyre inkább a praktikus, nagy mennyiségű lapokra összpontosított. A háborúk után a csempe iránti kereslet robbanásszerűen megnőtt az újjáépítések miatt. Olaszország vált a világ egyik vezető gyártójává, Sassuolo központtal, ahol a design és technológia szoros összhangban fejlődött. Az 1970-es években a porcelán greslapok megjelenése forradalmat hozott, hiszen ezek sokkal tartósabbak és ellenállóbbak voltak.

A 21. században a digitális nyomtatás lehetővé tette a szinte korlátlan mintaválasztékot, így a csempék fára, kőre vagy akár textilre emlékeztethetnek. A modern gyártásban a fenntarthatóság, az újrahasznosítás és az energiatakarékos eljárások egyre fontosabbá válnak. Ma a csempe a belsőépítészet egyik legfontosabb eszköze, amely egyszerre ad tartósságot és művészi értéket az épületeknek.